Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.
Mily mély a seb, nem mondtam én soha.
Panasztalan hullt ifjú, drága vérem,
Fonnyadt le testem forró bársonya.
Hervadva jártam kísértet-fehéren.
A vízre künt nyíló lombok hajolnak,
Lemosolyog a kéklő végtelenség,
Alatta céltalan cikázó fecskék -
Csicsergő fecském, könnyű kedvem, hol vagy?
Járjatok halkan át szobámon...
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Izzott a nyár - nem baj, hogy elmúlt.
Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...