 | Batsányi Jánosmagyar költő |
"Mint égő fáklya, mely setétben lángol,
S magát megemésztve másoknak világol." -
Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,
S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,
Mint oszlik az elmék éjjeli homályja...
"Vétseinek fia lett!" - Kit s mit várhatni belőle?
Nézd atyját, s eleit: Vétseit, Orczyakat.
Ha mikor napjaim homályba borulnak,
Ha víg kedvem változik,
Minden vígasztalás távozik,
S komor gondolatim háborogva dúlnak:
Ó Fánni! szép szemed egy tekintetére
Új nap jő legottan elmémnek egére.
Irja szünet nélkül, s kötetenként küldi világra
Verseit, és fennyen hirdeti Gomba Mihály:
Mely szaporán, mi hamar kel az ő strófája; mi könnyen...
A mindent elrontó idő hatalmának
Már egyszer e hajó is engedett:
De közjóra termett jeles nagy urának
Szavára még egyszer feléledett;
S bár néha e gyakran háborgó tengernek
Hullámi majd eget, majd poklokat vernek, -
Megvetvén a szelek mérges ostromait,
Bátorsággal járja kiszabott útjait.
Állj meg, akárki vagy! s tekints e táblára:
Itt nyugszik, s változik hajdani porára
A nagy Orcziaknak jeles unokája,
István, az ifjúság fő dísze, példája,
Ki tizennyolc nyarat fellyül alig ére,
Hogy éltének jutott hervasztó telére.
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében;
S gyászos koporsóba döntő vas igátok'
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok...