 | Balázs Bélaíró, költő, színész, rendező, kritikus és tanár |
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbekapni s elfutni előlem,
Valahova messze.
Életet keresek
S köröttem a szívek: csupa árnyék,
Mintha néma harangok közt járnék.
Kilencet ütött az óra. Este van.
Meghajlik a lelkem kelyhe fáradtan
Szín és fény töltötte váltig
Napkeltétől napnyugtáig.
Tele van.
És hogyha akkor én nem megyek el,
Ki tudja sorsunk merre jár velünk?
Egész közel...
Hatalmas ősz van. Behódolt a kert
A fák mezítlen, néma foglyok állnak
Elébe szórván kincseit a nyárnak
Most ítéletre várnak. Vár a kert.
Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas,
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Lángolnak a csillagok odakinnt
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak? -
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Nem gyújtok lámpát, nem védekezem
Jer hát boríts el őszi este
Sötét hullámod mossa szét a lelkem
Hogy ködbe, árnyba máljon szerte.
Kitárul a róna.
És a halmok halkan merülnek be
Mint a végső partok a tengerbe
Mint a dolgok majd az idők végén
Visszaolvadnak megadón, békén
Az egy ősanyagba.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Túlsokat néztem a távolba várva.
Itt tartlak most a karomba zárva
És nem vagy közelebb.
Hiába küldtelek, hiába mentél,
el nem kerüllek, szűkek a falak.
Én találkozom néha asszonyokkal,
Akik hozzád hasonlítanak.
És tudom már, hogy többen vagytok.