Bajza Józsefköltő, színigazgató, kritikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Ha reményid árbocát
Sors viszálya széttöré
Nézz a csillagok köré:
Ők lesznek vezéreid,
Ha szivedben él a hit.
Messze cseng már a kolomp,
Elhaladt a nyáj,
S még mindég rajtad szemem,
Oh te kedves táj!
Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!
Kedvesid ha elhagyod,
Mondj nekik jó éjtszakát;
Kívánd: ég derítse fel
Rád és rájok hajnalát.
Kinom mi mély, lángom mi nagy,
Látod, mégis kegyetlen vagy,
Jövél, s elrablád szívemet,
Szólál, s elrablád lelkemet.
Szem, oh szem,
Mennyei kék szem!
Szőke pompájú hajak,
Rózsafán termett ajak,
Arcvirágok, melyeket
A szerelem ültetett,
Bérc havából fútt kebel,
Telve égi érzetekkel...
Nyúgodj csendes föld alatt,
Nyúgodj szép leány,
Bájid elhervadtanak
Élted hajnalán.
Szél és hab lecsendesűlt.
Int az éjmagány:
Nyílj meg, kis ház ajtaja,
Jer ki, szép leány!
Bércről visszanéz a vándor,
Vígan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szíve vérzik, szíve fáj;
Zeng felé a búcsuszó:
"Isten hozzád, bújdosó!"
Midőn először láttam őt,
Kinn hó borítá a tetőt:
De bennem akkor nyílt vala
Legszebb tavasznak hajnala,
Midőn először láttam őt.