 | Babits Mihályteljes nevén Babits Mihály László Ákos, költő, író, műfordító és irodalomtörténész |
Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Kiket a jó vetést a vad világba
szétszórni vitt a jámbor indulat
Amerikába sötét Afrikába
hol nyomotokban uj szellem gyulad.
A táj most olvadt tűzben reszket, de a szél
a forró levegőbe vágja késeit,
hogy ing a ház s a kerekfaru dombok is
vonaglanak, mint a cirkuszban egy kövér
artistanő, kit férje tőrrel hány körül,
vonaglik mozdulatlan vonaglással a
deszkák előtt; s e domb, e tőrök, mind a Föld
a reszkető léggombolyaggal titkos és...
Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba, nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
és siratott...
Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint holt gyermek lelkét viszi az angyal.
Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
Vérem aludt, gömbölyü csöppjeit
szétgurítottam a kerek világba:
ők mennek, de én rab vagyok, tolongó
vágyakkal. - Szóljatok már! Óh, bizony
féltek saját szavatoktól, szemérmes
szűzek gyanánt. Ordítsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sín-karja közt doromboló...
Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.
Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
A mások gondolatai
mint fiatal gyönyörü lányok
jöttek egyszer elém:
arcuknak húsa szent keménység,
szemük sötéte fény.