Amade László szomorú szerelmes verseimagyar költő |
Azt nem reméltem,
Soha sem véltem,
Melly szégyen,
Igy légyen
Gyilkos szived!
Ámbár égek,
Hozzád leborúltam,
Magam' föláldoztam
Személyednek,
De bánom,
Sajnallom,
Nincs jutalma;
Ha porrá lészek is...
Nem gondolok sziveddel,
Hamis csalárd hiteddel,
Mit mondtál, jól tudod,
Mint bántál, tagadod;
Kinlódni már megúntam,
Bogár után indúltam.
Búsúly szivem érted, hivem,
Hogy tőled eltávozik,
Személyedtül, szerelmedtül
Megválik s elnyomódik;
Mit miveljen s mint éljen?
Ohajtson vagy reméljen?
Majd meghal, úgy aggódik.
Kivánsz ha szeretni,
Engemet szenvedni:
Légy hivség,
Tisztán égj,
Kivánom.
Isten hozzád! szivem
Mert tőled távozik,
Zokog s kinoz, hivem,
Hogy érted lángozik;
Mert az nélkül köll lennem,
Kit hóltig köll szeretnem:
Ez a legnagyobb kin,
Szivem már nem enyim.
Szerelmemet ha vizsgálom,
Álnokságát tapasztalom;
Édesgetett még megejtett,
Még hálójában keritett,
Most jól látom, mi haszna.