 | Ady Endre szomorú szerelmes verseiteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.
Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?
Későn jött az az asszony,
Aki néz, akit áldok
És ez a Puszta megöl,
Hol hasztalan kiáltok.
Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.
Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.
Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál élén
A romboló angyal-seregnek.
Csak azért is szeretlek.
Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kínzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Odavan.
Szerelem, óh, uzsorás kölcsön,
Föl-fölesdeklő napjaimnak
Rosszkor érkezett drága rossza,
Mégis - mégiscsak visszahozza
Nagy fizetségeit a kínnak
Egy-egy boldog, hitető napod.
Fekete virágot láttál,
Különös volt, tehát letépted,
Bocsásson meg neked a ledér Isten,
Hogyha ez vétek.
Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.