Ady Endre versei a kihűlt szerelemrőlteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.
A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi.
A multat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra,
Csak a búcsuzásra.
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.
Reng a szivem: asszony-csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.
A szép leány a búcsuzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
Hunytán, fogytán van már a tűz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.
A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez, ismeretlen Adám,
Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.
Nem búsulok én Ilka után,
Utca adta és visszavette.
Emlékezem: csóknál az utcát
Ilka mindig jobban szerette.
Piros rózsa, piros rózsa,
Be másképpen
Énekeltem volt én róla,
Amikor még kertekben nyilt
S gyönge szívekre hajbókolt.
Fussatok el, eskük és imák,
Ugyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.
A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.