 | Ady Endreteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
Torkomon a szüreti ének.
Száradjon ki az iharfa,
A büszke fa, a magyar fa,
Amely engem gyökerével
Bever, lehúz, ide láncol.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Megcsókolom Csók-kisasszonyt,
Ki biztosan finom delnő.
Lehet, hogy csak addig élek.
Megcsókolom Csók-kisasszonyt.
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Nem zaklatnak már a régi miértek.
Nem kérdezek már: készek a válaszok.
Miért az élet, miért a viadal?
A fene bánja.
Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.