 | Ady Endreteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy, szomorú szatír-fejem:
Emlékezem.
Befödte lelkemet és Párist
Muzsikás, halk, szomoru este,
Eltévedtünk. A nagy Bois-ban
A kocsim az utat kereste.
Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.
Úgy kötöm meg a szivemet is,
Miként strófákkal kötöm meg a dalt:
Keresem és kerülöm a vihart.
Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Megáradt a rest, magyar Tisza,
Vize Lajtától Oltig szalad.
Ujjongnak a ludak, a gémek
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.
"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.
Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda kerülnek
A vén szerelmi csatárok.
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Későn jött az az asszony,
Aki néz, akit áldok
És ez a Puszta megöl,
Hol hasztalan kiáltok.
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.