 | Ady Endreteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Be szép: a jó:
Tavaly a Hűvös-völgyben
Szakadt a hó
S olyan szép volt
A jóval nem törődni.
Megfogyott az Ég esője,
Mint a régi magyar virtus
S olyan száraz a világ,
Hogy nem olthat már ezen
Még ezer akónyi bús vér.
Fekete, komor árnyát
Láttam a Hortobágyon, az Égen.
Száz tornyú Köd-város előtt
Strázsált vad-kevélyen.
Zsibbadt sokáig olvasatlanul
(Inni, vadászni sokkal könnyebb
Magyar kastélyban), s végül kidobták
Bűnöknek bűnösét: a könyvet.
A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott.
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.
Én véreim, búsak, szegények,
Tudom én azt, hogy kell az ének,
Kell a zsoltár, kell a fohász,
Kell a hit, de ne higyjetek
Soha a papok istenének.
Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
Mert az én vak szemeim ezután
Csak teáltalad látnak.
Üzen a szomoruság,
Valómnak ez az ódon haditársa:
Gondoljatok mindig másra,
Ti, gyanitók,
Boldogság-gyanitók.
Ereklyékért kutatgatok,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ha volna még.
S megcsókolok egy arcképet,
Régi képet,
Gyötört színű bánatosat,
A magamét.
Alágyujtott az álmaimnak
A sárga láng. Hamvadok, égek:
Merítsetek be arany-árba,
Adjatok, adjatok menedéket.
Pompás magyarok, templomból jövet,
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő, júniusi nap.
Delelő s fűtő búsongásnak
Rég kicövekelt határai,
Itt hagylak, lám, titeket is már
S adom szavaim nagy fájásnak,
Nagynál is mérhetetlenebbnek,
Mert nem tehetnék úgyse szebbet.
És így járunk az ingoványon:
Valami hősen elesett
Bajnok sorsát nem is kivánom.