 | Ady Endreteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Egyszer-kétszer
Meghaltál már, vén, bolond úr
S ellenséggel
Vívtál néhány hős csatát.
Ha kinek Isten úgy tartotta,
Hogy élnie kell,
Hogy félnie kell,
Álljon minden ároknál jobba
S álljon minden rossz hitnél jobba.
Mi nagy szépségünknek
Sohase volt ismerője
És merője,
Mert a magyar mindig dőre.
Leszámolok, fullasztó nőim,
Kedves, jó kedvvel veletek:
Mert valakit magamnál is tán jobban,
Gyalázatosan szeretek.
Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
És így járunk az ingoványon:
Valami hősen elesett
Bajnok sorsát nem is kivánom.
Nyögök s mind terhemmel
S aztán nagy, visszatért
Élet-szerelemmel
Kívánkozok a tegnapba.
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Töff-töff, robogunk
Motólás ördögszekéren,
Zöld gépkocsin,
Éljen az Élet, éljen, éljen.
Hallottátok már?
Ősszel, amikor kavarog a köd,
Az éjszakában valaki nyöszörög.
Ne adjatok rám aranyos palástot,
Nem kell a gyémántos korona,
De vigyétek a víg csörgő-sapkát is
S tarka köpenyeg sem kell soha.
Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Mea-kulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kivánlak.
Ahogyan azt kevesen járják,
Én megjártam becsületesen
Tarkult eszmék Kálváriáját.