Versek a viszonzatlan szerelemről
Kedves leány, ne fuss, ne hagyj!
Hiszen te egy virágszál vagy.
S a kis virág illatszeszét
Szellőcske, lebke hordja szét.
Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Jöhetsz, mehetsz - én meg se látlak:
Hát mit akarsz?
Megunta Brekeke a magányosságot,
Igen megkívánta a szent házasságot,
Megkívánta, haj, de hiába kívánta,
Mert a béka kisasszony,
Kik közül válasszon,
Vala bár ezer is, hideg volt iránta,
Mint a jég oly hideg,
Nem kellett senkinek.
A vágyaim: smaragd s rubinkupék,
Kín-sineken futnak hozzád: te szép.
Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, -
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?
Donna Paula, büszke nagyon,
Harminchárom őse vagyon,
Nem gazdag, de szép szenyóra,
A kosarat csak úgy szórja.
"Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."...
Ha sejtenéd, hogy mennyi rosszat
Hallok felőled mindenütt!
Akár egy templomot kifosztnak
S ökölcsapásuk sziven üt.
Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik, eladod,
Vagy bár akárhová teszed:
Mindegy, azt mondják legföljebb rá,
Hogy hová tetted az eszed?
Szomorúfűz ága
Hajlik a virágra,
Fáj a szivem érted,
Falu szép leánya,
Fáj a szivem érted,
De te azt nem bánod:
Van neked nálamnál
Gyönyörűbb virágod.
A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.