Vallás- és egyházkritikai versek
Tanaink oly szentek, oly valók,
Hogyha Krisztus szállna újra le...
Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!
Keresztek ülnek a tarlón,
Keresztek a temetőben,
Keresztek a vállon, szivünkön,
Keresztek messze mezőkben
S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.
Ah! nincs a Mahomet-szerü pogányban,
Amelynél szabad a gonosz fekélység,
Oly rutság, minemü ragadt azokra,
Kik Volternek utánna feldühödtek...
Három jelöltbül melyik lesz a pap?
Egyik tudós, úgy mondják: vas kalap,
A szava vékony, teste mint a toll,
S a gyermek is megérti ha papol.
Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Veszett bikát amott láss a mezőben:
Ragadja a szörnyű harag.
Földet tipor, bömbölve rugdalódzik,
S mindent döfő szarvára fűz.
Én véreim, búsak, szegények,
Tudom én azt, hogy kell az ének,
Kell a zsoltár, kell a fohász,
Kell a hit, de ne higyjetek
Soha a papok istenének.
E földi élet csak küszöb
Egy fényes, magas Lét felé,
Midőn a lélek boldogan
Jut Istennek színe elé.
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról...
Kora reggel még, - oly hideg van -
S kis gyermekek hosszú sorokban
Templomba mennek.
Fiúk s lányok; külön padokba’
Imát rebegnek fagyoskodva
A jó Istennek!