Versek a vágyakozásról
Úgy szeretem az asszonyt és a lányt,
Ha karcsu, könnyü és nyulánk,
Szeméből nem csapkod a láng.
Szép szűz! mikor szivem deli
Pompájú képed' képzeli,
Dobog akkor, 's kis gunyhója'
Falát frisebben koczolja.
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget...
Tudom: ma zengőn szerelemről szólni
bűn s talán vétek szeretni is ma.
Az érzelgés most haszontalan holmi,
mikor az ember elméje s izma
meg kell, hogy feszüljön harcban egy jobb holnapért.
Mennek az utczán éhes emberek
Mióta élnek, jól ők sohse’ laktak.
Mutogat nékik izes garmadákat,
Sok, földig érő fényes tükörablak.
Maradj velem te csöndes szürkeség,
Te vágytalan, szelíd, nyugodt magány,
A vérem is nyugodt, nem lázong, nem ég,
Mig csüngök némán hangod dallamán.
Csöpp állomás, kis kert előtte,
A kertben lány... a haja szőke,
S kicsiny kezével bájjal fog át
Sok nagyfejű, szálas friss ibolyát.
Fehér az arcod, mint a hó,
A lelked színe rajta,
Fehér, pirulni nem tudó...
Soh' sincsen virradatja.
Mikor tengertakaróját
A Napisten összevonja -
S az Éj lánya holdvilágnál
Csillagot varr felhőrongyra;
Magadra zárt lányszobádban
Míg percegve huny a lámpa -
Tudom: értem jő a fényes,
Az áruló, visszatartott...
Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt...
Be sok virágot hozott ez a nyár!
Be illetetlen vitte vissza mind!
A tűnt tavasznak újja visszaint,
A fák között a szél, az ősz sarlója jár.
A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond két szemem megvakítom
S szűzek csapatja úgy megy el mellettem,
Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.
Lelkem sötét szobájába
Lábujjhegyen - meg ne riasszon -
Régi lomok, bánatok közé
Benyitott egy szép, fehér asszony.
Itt legszomorúbb az ősz arcának hervadása:
Levelet könnyező, megvénült fák alatt.
Utánad száll a szélben a hervadt lomb sírása
És közöttük haladva, lelked mélyére ássa
Érzést felszaggató körmét a hangulat -
És meg-megállsz merengve és vissza-visszanézel,
Hogy búcsút integethess egy sírnak árva kézzel,
Mert félsz: talán utólszor lehettél még ma itt...