Versek a vágyakozásról
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.
Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.
Hazudj és kábíts! Kell ez nékem.
És néked is.
Már csak a hazugságtól ég a vérem.
És néked is.
Behunyt szememnek barna kárpitjára
Akarom vagy se: járva, állva, fekve
Csak téged fest a látások ecsetje.
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt...
Kutyánk vinnyog a kertben és boldog
nyelvvel viharzik elő. Hazajött
a kedves. Szemében hajnali csókunk
örömével s kora csillagokkal az ajka
között. Kislányt tanitott és
magával hozta fehér nevetését.
Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?
melly még egy Pegazus szárnyait is nevetéd.
Oh hol vagy keccsel teljes szilaj indulatimnak
hasztalan izzadozó mennyei Tantalusa?
Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
A szívem ócska, istenes, remek
Szelence s rajta nem fogott a rozsda.
Nyitott tenyéren nyujtom a magosba
S a hajnalbíbor ércén megremeg.
Kór valék, fájdalmaimnak
Szenvedém nagy kínjait;
Jött az éj szelíden végre,
S könyörűlve békeségre
Álmaim karába vitt.
Te halvány hold bús világa!
Légy könnyeim bizonysága,
Melyeket e hegyoldalon
Hullattam sok esthajnalon.