Versek a vágyakozásról
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.
Azt mondjátok, halvány vagyok;
Nem is csoda, ha meghalok,
Oh, hisz amit én szenvedtem,
Elég az egész embernem
Vétkeért!
Piczi lány, szőke lány
Az én fényes napom,
Sötét van, éjszaka,
Hogyha nem láthatom.
Tavasz van, dél van és vasárnap,
S én boldogan bolygok veled -
Barátságos vagy, mint a napfény,
S mosolygó, mint a kikelet.
Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.
Kicsi szalag, mely hajába' volt
S aranyával kékje egybefolyt
S illatát megőrízte nekem:
Mondd meg asszonyodnak: szeretem.
Régi víg kedvem szép horizonja
Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
S régi napom nem derűl égre.
Az én, az én arcom
De piros,
Az én, az én bajszom
De zsiros;
Piros arcom, zsiros
Bajuszom,
Szeretsz-e igy, kincsem,
Galambom?
Az én szerelmesemnek meg-hívása
A gyenge bor-tövetske
Szil-fánkat ált-ölelte:
A tiszta tsermelyetske
A színes hant virágit
Tsókjával harmatozza...
Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Ne emlegesd a multat!
Ne szaggasd föl sebét!
Ne emlitsd a jövendőt,
Az is csak oly setét!
Tí, ti az újítás megrögzött ellenezői,
Ösmerlek, ráncos homloku tisztes urak!