Versek a természetről
Sipolva megy erdőn, réten,
Körülette minden állat,
Mint vigan megy, talál egy szép
Ingó fehér virágszálat.
Kavarodik a fák felett
Egy fekete varju sereg.
Talán gondolatim szállnak
Tetejében a nagy fának?
Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.
Ködvirágok,
Boszorkányok
Szálljunk, szálljunk csöndes éjbe,
El sem árúl,
Meg se bámúl
Szétsugárzó csillagfénye.
Csöndes a kertnek minden bokra - árnya
Álomlátó dél hullámos hevén,
Sötét foltot tép a nagy nyárfa ága,
Álomlátó dél hamvas kék egén.
A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba',
Húllnak, egyre húllnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.
Estharangnak hangjainál
A nap sötét fellegbe száll,
A földmivelő és a méh
Sietnek már haza felé.
Elsárgult fák levélzetére
Hull híves őszi permeteg,
Az est homálya ködbe olvadt, -
Szívem' tavasz-vágy szállta meg.
Oh ti, kiket nagy bú,
Nagy fájdalom ére,
Boruljatok a hű
Természet keblére!
A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
Felöltöztetve láttam csemetéid,
Karcsú derekuk újságpapír óvta:
A rossz hírek s a hiába-betűk
Összeszövődtek téli takaróba. -
Be lenge, lenge téli takaró!
Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a menyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Fényes, vakító, forró nyári dél;
Majd hogy ki nem gyúl fenn a házfödél;
Az ablak mind befüggönyözve áll,
Hogy elbúhasson a riadt homály.