Versek a természetről
A bércet már a hajnal aranyozza,
A völgy virágit gyönggyel harmatozza;
Fű és fa lombján hűs szellő legyint át,
Ébresztgeti a lepkét és pacsirtát.
Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok...
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Itt most virágzanak az almafák;
Amíg lassan e betűket írom,
Napfényes, tiszta csöndbe hull alá
Özönével a selymes, lágy szirom.
Merre jár most a fogyó Hold
S boldog töltjén hogyha nézte,
Megállott a szívverése
Valakinek egy pillanatra?
Te még nem vártál. Korán jöttem.
Nincs még pompája drága dísznek.
Mezitlen állsz, mint szűz menyasszony,
- Kit holnap esküvőre visznek.
Nem vagyok én magam,
Ha az erdők utján egyedül is járok,
Virágok, madarak,
Szivemhez nőtt régi, régi jó barátok.
Esőcseppek, ködfoszlányok, -
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba -
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
Lángolnak a csillagok odakinnt
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak? -
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén...