Versek a természetről
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A bükki rét, - a margarétás rét.
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Leesett egy magszem. Picike, sárga.
Nem kősziklára s nem a járdára,
Öleld magadba fekete föld karja,
Forróság ne érje, hideg ne marja...
Tündérjátékai a nyárnak:
Enyelgő sugár, lepkeszárnyak,
Virágsóhajtás, fecskeének -
Hol vannak, óh hová tünének!
Egy jámbor remetét lelsz e kis üregbe letéve,
Kit szent gondjai közt csendesen ére halál.
Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.
Midőn a hold határtalan magasban
Fölszáll a Tátrán, vándorolva lassan,
S szikrázó csillagok közt szeliden
Fénylő sugárral a tájon pihen...
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.
Sóhajos, álmos délutánok,
Halott, fekete éjszakák, -
Elbágyadt, meddő esőcseppek,
Koldus, didergő puszta fák,
Férges gyümölcs és tünt remények...
Víg természet
Szép játéka
Te kis rózsa! Kedvemet,
Mikor látlak,
Felderíted,
Te diszíted kertemet.
Minden fény a vízbe mártja
hosszu lábát lankatag:
lába körül ing a hab.
Valami fáj nekem...
Vihar van készülőben,
s a hegyek között nyájakat terelnek.
Erdők hüs vonalán alszik a március.
Távol a könnyű világ, füstöl a százszavú
szél és a csipogó táj féle száll puha
szárnyakon, ábránd kergeti...