Versek a természetről
A víz mellett találtam egy csigát,
házatlan volt és kék, mint az ibolya.
Megfogtam és a patakba tettem.
Egy kiálló száraz kis kődarab lett a börtöne.
Sivár, unalmas tájék! - lázadoztam,
Itt szépre ember ugyan nem talál!
Mily rút az a két vén rekettye ottan,
S mily szótlan az ér...
Virágos kertemnek legszebb ékessége,
Szememnek, szívemnek nagy gyönyörűsége,
Megbűvölten állok, hogyha reád nézek,
Szívem megigézed.
Örömmel nézek rátok
falusi házak előtt
virító haszontalan kertek,
ehéz por alól is nevető
virágok.
Mi ütött hozzá? - Borongós alkony,
Hiába várom, hogy hangot adjon.
Hallgat - didergve gubbaszt a gallyon
Föl sem neszel.
Csöndes csatatér a föld, sugarakat bénító halál
vigyáz vén csőszként hajlokok homályos ablakából.
Fák csontjain öreg levél zörög s roppant győzelmi zászló
hegyormok ezüst lobogása távol.
Hatalmas ősz van. Behódolt a kert
A fák mezítlen, néma foglyok állnak
Elébe szórván kincseit a nyárnak
Most ítéletre várnak. Vár a kert.
Szép enyhe zöld minden a parton,
Fodros habokba könyököl a fűz,
Hűsíti fáradt homlokát.
Ülök szótlan, fejem lehajtom,
Csörgő, csacska hab halk hullámot űz,
Tovább, tovább.
Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy,
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Fejét kidugta már a hóvirág,
Mind hosszabb-hosszabb lesz a napvilág,
Még csak egy-két nap s itt az ibolya,
Kicsalja őt is a nap mosolya.
Fehér akác virágozik,
Mosolyogva illatozik,
S te cseresznye, mit gondoltál,
Hogy úgy nekipirosodtál?
Haj, de nekipirosodtál!
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Menyasszony lett a városunk,
rajta az uj ruha,
s e bús menyasszonynak a köd
jólillő fátyola.
Bűvös, édes és beszédes,
Nesztelen száll bár alá.
A ruhája lenge pára,
Díszt a bágyadt nap sugára,
Búcsucsókja sző reá.