Versek a természetről
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
A felhők újra rózsaszínbe' játsznak
És újra nyílik a virág;
Napfény játszik kék tükrén a Dunának -
Oh mily szép őszi nyárvilág!
Cél felé futó vonatok elé
Hótorlaszt emelget a Nemere:
"Hé emberkék, van-e sok dolgotok?
Látjátok, nekem nincsen semmi se.
A hőforrás buzgó tavába
Az eső fagyosan pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Félelmesen füstölgenek.
Színek csatáznak kint a réten,
A lombok égnek:
Nótázó kedve van a tarka
Tavaszi rétnek.
Fent millió ezüst lampion ég;
Egy túlvilági parádéra
Készül az ég.
A nyájas ősznek vége, vége!
Lehervadt kertem minden éke.
Dértől feherlik bokra, fája,
Dalos madár nem száll le rája
Nem száll le rája.
Eljött a tél s rossz napjaid,
Befagytál, szép folyó!
Jégláncz szorítja testedet
S fehér sírtakaró.
Rózsa, húgom, alázd meg a fejed
A gőg után, mosolyt se dobj a rögre,
Elmúlnak im az ónarcú ködökbe
A mályvaszínű nyári reggelek...
Ég azúrja, őszi napsugarának
sárga selyme, lengedezz!
Vágyaim viharvert csolnakának
üdvözítő tenger ez.
Benne csendes búval ülök
és a messzi part felé repűlök,
arra küldöm énekem.
Becsukja szemét most a ház,
Benne már csak a csend vigyáz,
Elmúlt a nyár.
Erdők hüs vonalán alszik a március.
Távol a könnyű világ, füstöl a százszavú
szél és a csipogó táj féle száll puha
szárnyakon, ábránd kergeti...
Viruljon lobogónk, bomoljon mint a rügy, tavaszi kedvünk
sírokkal hintett földünket mindennél szebbnek lássa.
Minden rögöt bontó szirom örök jel itt, hol életünk
Tejút lengése vagy csillag futása.