Versek a természetről
Oh ti, kiket nagy bú,
Nagy fájdalom ére,
Boruljatok a hű
Természet keblére!
Estharangnak hangjainál
A nap sötét fellegbe száll,
A földmivelő és a méh
Sietnek már haza felé.
Sipolva megy erdőn, réten,
Körülette minden állat,
Mint vigan megy, talál egy szép
Ingó fehér virágszálat.
Pihennek a fűben
Szénagyűjtő lányok,
Kaszások pihennek -
Megnyugszik kaszájok.
Piczi fehér felhő
Arany búza felett,
Széles szekereken
Hordják az életet.
Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomúlva
A fehér hó pelyhe.
Álomra hajtod nemsokára
Nemes fa ismét bús fejed,
Borongó égbolt sirva gyászol
Haldokló, néma táj felett:
Beljebb vonul erdő s mezőről
A varjak éhes serege,
Dúlt fészkin a kis szárnyasoknak
Zordon szelek bús dalt zokognak...
Tavaszi nap, korai nap
Süt a zöld erdőre,
Sűrü erdő, fenyü erdő
Halavány lesz tőle.
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Oly lázasan ragyog a lomb
árnyékos mély szeme!
Oly mély, hogy szinte tántorogva
tekintek már bele.
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.
Forog égő kereke,
szép színes kereke.
Most gördül fel az égre,
a nyár utolsó fénye.