Szomorú versek
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
Egy kromlech áll magánosan
Bedgellert völgyiben,
Alatta tört fegyver között
Egy welsz vitéz pihen.
Szelíd a forrás habja, s dalai
Beillenének csengetyű szavának.
Ilyen szelídek és csengők valának
Ifjúságomnak első hangjai.
Elhullottak legszebb virágaim.
- Tüzes a csók, tűzvörösek a mályvák
Járt útam tájain,
Véres palástjokat félvén csodálják
Az utánam jövők.
Én már nem látom őket, s nem érzem a jövőt.
Mi lesz az emlék, hogyha elfakul?
Mint hullócsillag, messze-messze hull.
Már csak a holdfény ég felettem:
A napsugarat réges-régen
Elsirattam és elfeledtem.
Ha meglátsz engemet valahol,
S büszke merev rideg arczom látod;
Egyenesen, ruganyosan lépve,
Jobbra-balra közömbösen nézve,
Hogy így bántál vélem; nem sajnálod!
Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
Lelkem kertjének ajtaját
Örökké zárva tartom...
Virágjaim nem látja más,
Csupán a hajnalhasadás
S a csillagfényes alkony.
Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?
Te könnyeket kivánsz. Látom sötét szemed,
S bús vágynak fátyolát végigvonúlni rajta:
Két hajló fáklyaláng, mely éjidőn mered,
Fénylőn kivánkozik még szem nem látta partra.
Dermedten állok olykor: egy pillanat megállit
S föltornyosúl sötéten, érzem, hátam mögött;
És most velem marad már és nem hagy el halálig,
Mert szürke életemből valahogy kiszökött.
Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.