Szomorú versek
Megyek a dombon, míg elér az estve,
Valami régi, holt nevet keresve.
Áldott legyen,
Ki szeretett s most álmodik feledve.
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek...
Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.
Jön a tavasz már. A magyar tavasz.
A hallgató hó olvadásba fog.
Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...
Odakünn olyan szomorú a föld,
Odakünn olyan kopaszok a fák -
Idebenn hallgat ólmos szürkeség
És kisérteni járnak...
Minden este fáradt baktatással
Elvonulnak ablakom előtt,
Feketén és fehéren kocognak
És nem látnak soha engem ők.
Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. -
Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült...
Kincsemet már a rozsda marta
és megemésztette a moly:
felém hullámzó vád-gomoly
nem juttatott a vágyott partra.
Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...
Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?
Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.
Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.