Szomorú versek
Oh! ne nézz rám oly sötéten
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi-felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolygva:
Férfié az élet gondja.
Teljes hold! szép fényességed
Már derül fel messzéről,
A pásztor régen néz téged
Görbe botja végéről.
Mi kesergő sok gondolat
Terheli bús fejemet?
Sérűlt szívem ott nem mulat,
Hol töltöttem kedvemet:
Mindent megun, minden sérti,
Az öröm szót már nem érti,
Nem találom helyemet.
Én monostorból léptem e világba
És lassan szoktam meg e fényeket,
Az üdvösség egy halavány sugára
Még mindig homlokom fölött dereng.
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy.
Hát kijöttem ide, az erdőbe.
Lágy libegés, - a levelek zizegnek,
mint a röpcédulák. A föld csöndje
Békét kötöttem sorssal és világgal,
Letettem én a fegyvert csöndesen,
Beszélgetek madárral és virággal,
Szerelmem is már csillagszerelem.
Ti lelkek, akik fehér fényben égtek,
Ti erőtől, ti szépségtől kevélyek,
Jöjjön el már a ti országotok!
A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.
Homályos bánat dúlja lelkemet,
Talán újulnak régi szenvedésim;
Talán tündér előreérezésim
Rémítnek, s új lest hány a végezet.
A házba, ahol az élőhalottak
A sápadt kertben sétálnak, dalolnak
És ír, aki víg nótát énekel:
Egy öreg bérest hoztak egyszer el.
Szél csapta égi rózsabokromat.
Kerengve száll a fonnyadt alkonyat.
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.
Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt.
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. - Nagy Alkotóm!