Szerelmes versek
Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
Az első versem rossz és hosszú volt,
s tőlem egy holdas éjet elrabolt.
De benne állt, hogy arca gyönge rózsa,
haja arany, s a szeme kék írisz.
Nem akadt lap, mely kinyomtatta volna,
de nékem tetszett, s tetszett néki is.
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Gyerekké tudnék lenni újra!
Játsznánk a földre lecsucsúlva.
Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.