Szerelmes versek
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
Már néha gondolok a szerelemre
Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
Szivem lázongott, mint a tenger,
Szélvészes éjen át,
És partjait szakgatta, törte,
És tépte önmagát.
Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
A szerelem nem egyéb,
Mint egy csalfa gyermek,
Ki hamis szemeivel
Mosolyogva ver meg.
Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.
Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
Milyen furcsa álmam volt az éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szívemet,
És belőle minden vér kifolyt; de
Minden csepp vérből egy rózsa lett.