Versek a szenvedésről
Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!...
Mért nem ez a sorsom? -
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?
Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk
Boldog, nagy Vizen,
Gágogását hallom józan ludaknak,
Nincsen semmi sem,
Ami megmaradjon.
Ki tesz,
ki vesz,
s igaz vigaszt
talál a tettben, boldog az,
ha tűrt is, boldog mindig az:
de én,
szegény,
csupán tunyán...
Pók, pók, kerge pók, én,
Ki nem tudom befonni magam
S ki nem tudhatok kiszállni sem
Szilajan.
Haragvó bércek görgetik
Háborgató haragjukat
S lelkem, e fölvert tó, mulat.
Letarolt kerteknek
Hová lett virága?
Az én puszta kebelemnek
Hová boldogsága?
A boldogságot akkor érezed meg,
Mikor már nincsen, mint a madarat,
Mely az erdőnek nyári éjszakáján
Fölötted álmodott vén fának ormán
S akkor láttad meg, mikor elröpült.
Fergeteg dúl a kopasz hegy ormán,
Zúg rohanva erdőn, völgyeken:
Rejtekébe kerget minden élőt,
Minden útat elzár vak dühe.
Majd készitek egy vörös serleget;
Forró, zengő rubinból csiszolom,
Szemem eresze alá állitom
És kilenc éjjel csordultig sirom.
Ebben a fejben a szemek
Nemrég még látók voltak.
Őrt álltak a homlok alatt,
És ma kiégett holtak.
A harcos őrt áll fagyos éjszakán,
Az újév napja: végső napja tán.
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors...
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors,
Megrongált keblemet,
Vagy teremts bele uj erőt,
Teremts uj életet.
Férges aggály, kétely-métely,
késő bánat: ebi gond
kétségnél kínosb reménnyel
mennyi ront és mennyi bont.
Pompázó, lusta, édes alkonyat...
Pompázó, lusta, édes alkonyat
Arany szeme méláz a lomb közén át,
De roppant árnyak, feketék és némák,
Cammognak már a vén erdő alatt.