Versek a szenvedésről
"Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."...
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Ha kifutok kábultan a szobábul,
bensőmbe még az eszmék harca forr
s ahogy megyek, felhős arcomra bámul
az utcasor.
Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk
Boldog, nagy Vizen,
Gágogását hallom józan ludaknak,
Nincsen semmi sem,
Ami megmaradjon.
Hová mereng el szép orrod világa?
Mi az, mit csüggve a pallón keres?
Talán tűnt diktatúrák bús virága
Int még feléd, mely lázas és veres?
Csillagokra néz a gyermek:
"Adj közűlök jó anyám! -
Mond - hadd játszom vélek én is
Oly szépen néznek le rám."...
Hull a hajam, nincs kenyerem
tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
Él így más is.
Mint a hajótörött palackját,
Úgy dobtam el e verset én,
Fölírva életem kudarcát
Reménytelenség szigetén.
A boldogságot akkor érezed meg,
Mikor már nincsen, mint a madarat,
Mely az erdőnek nyári éjszakáján
Fölötted álmodott vén fának ormán
S akkor láttad meg, mikor elröpült.
Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?