Versek a szenvedésről
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.
Pető úrfi jár az utcán. Pénze nincs:
De szivében a reménység drága kincs.
Fölszámítja szép jövője álmait,
Míg keze egy fényes ruhaboltba nyit.
Fergeteg dúl a kopasz hegy ormán,
Zúg rohanva erdőn, völgyeken:
Rejtekébe kerget minden élőt,
Minden útat elzár vak dühe.
Van-e még fájdalom,
Melyet nem kellett végigállanom?
Tart-e számomra még
Valami új, nagy sors-csapást az ég?
Halkan nevetnem kellene a gáncsoló szavak alatt,
Az idegen szájba nézni s az idegen fogakra.
Ah, lelkem most simogató szót is közönyösen fogadna
A szoba kicsiny, s az idő örök; az idő örök és halad...
"Árvíz! árvíz!" sikoltják mindenütt
Riasztó hír-harangok.
Amerre nézek: tenger a világ.
Kilépett medréből a Bánat,
Elszakította gátját a Betegség,
Hidakat sodort el a Balszerencse,
A Nincstelenségnek már partja sincs,
A viskók eltűntek, a paloták...
Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
Hajó halad és mély sebet hasít.
Tegnap
hivatlanul, váratlanul
beállított az udvaromba
egy goromba,
borostásképű, kancsalszemű szekeres.
Mért borúl el liljom arczod,
Hogy ha meglátsz engemet?
Szelid szemeidben hogyan
Lehet annyi gyűlölet?!
Tűrök bosszútlan, szótlan megadással.
Véres vitorlám ronggyá szakadott.
Amit az Élet jó kedvében igért,
Ma: rom, hamu, bús szürkeség, halott.
Ó életem!
Lyukassátoros, mostoha életem!
Málladozó, csorgó ponyvádon át
már annyi tenger éve
ázott és fázott a testem-lelkem
s eseteg, deres árvaságom!
Közelg az éj, hidegre fordult
Az idő, jöjj hát paplanom,
Takarj be! Rokon melegedben
Sorsom' viselve, alhatom.
"Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."...
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.