Versek a szenvedésről
Karcsu tested furcsa virágát:
Hadd szagolgassam a fejed,
Lila nagy szemedet a drágát,
S rozsdás hajad, amely befed.
Barátom!
Mivel érdemlettem érzékenységedet,
Hogy érettem bura süllyeszd vig lelkedet...
Ha kifutok kábultan a szobábul,
bensőmbe még az eszmék harca forr
s ahogy megyek, felhős arcomra bámul
az utcasor.
Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
Hajó halad és mély sebet hasít.
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Jaj, hogy szenvedek ily méltatlan,
Hogy leve rabbá egy ártatlan.
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Hotelszobának mélyén elfeküdni
S érezni: minden messze s veszve rég,
A hideg párnák kriptájába dűlni
S látni: bennünk van mind e messzeség...
Imádlak téged eszmények eszménye,
Ki alkotóan létre hoztad éltem,
Ki rettentő-kegyelmesen megadtad
Az öntudatot, melyet sohsem kértem!
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Nagyszarvú fehér ökreivel,
A kemény-csontú barna élet
Jön és fölszántja a szívemet,
Halkan fütyölget és nevet:
S kurjant néha a durva béres.