Versek a szenvedésről
Új poéta panasza a régi holdhoz
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
és kérdezte: emlékszel-e még?
Nagy Istenek! Elég, elég a csendből!
A béke megfullaszt, - beteg vagyok.
Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam?
Itt minden hallgat, minden mosolyog.
Sok ezer gondolat, jaj, óránkint fáraszt,
Keserves könyveket szemeimbűl áraszt...
Más. Haloti Notára kit szoktak trambitálni.
Oh én boldogtalan, ó keserves sorsom,
Kinek holtig búba lészen maradásom,
Mint tenger habjain, olyan én forgásom,
Szerencse kerekén no sok változásom.
Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,
Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem...
Barátom!
Mivel érdemlettem érzékenységedet,
Hogy érettem bura süllyeszd vig lelkedet...
Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
A szenvedő néz messze part felé;
Néz: hol derülne sülyedő világa?
Hol enyhül a seb, melyet sorsa vága?
Mi érező szivét kinnal telé.
Ez egy kövér gyermek, borzos s nehéz fejű,
Színtelen, szomorú s nagyon csípás szemű...
Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.
Letarolt kerteknek
Hová lett virága?
Az én puszta kebelemnek
Hová boldogsága?
Keserű életem sötét éjjelében
Tündöklő csillagom
Csupán te vagy nékem.
Oh, minő bús, elborult napok, órák,
Nincs egy kicsinyke fény.
Elhágy a hit, a szeretet világa,
És elhágy a remény.
Micsoda nyár! - Rettentő kép ez!
Kiég a föld, patak kiszárad;
Erdőn, mezőn, amerre járok
Alig látok egy zöld fűszálat.