Szegénységről szóló versek
Nagyot kacag tavaszkor a Föld,
Ha kitelelt, földetlen gazdák,
Gazdagok gazdái, magyarok,
Ekéiket beleakasztják.
Szegény özvegyasszony galyat visz a hátán,
Huhukol kezébe -
Kerülő behajtja, haragos szitokkal,
Az erdész elébe.
A májuseste lázas ritmusára
szerelmesen bokáznak most a margaréták.
Ha nincs drágagyöngyöd,
Jó akkor a kláris,
Tüzes paripád, ha nincsen,
Jó ám a szamár is.
Szószéken az öreg pap,
Mint egy apostol, áll:
A "tékozló fiu"-ról
Fenkölten prédikál.
Rozzant szekerek száradtak a sárba,
dudva nő a kerekek körül.
Jobb volna már a szakadékba lehullni,
üres itt minden,
minek itt a szekér!
Most senki...
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet -
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.
Erdős pusztán, uri-lakban
Vendégsereg, mulatság van.
Cseng a pohár, szól a zene,
Öröm és bú rezeg benne.
Rongy-é vagy mi látszik a falu árkában?
Én istenem, bizony rongy lehetne bátran!
De mikor feje van, hogy lenne rongy szegény,
Nem rongy az, nem rongy az: egy vándorló legény.
Életem ékszer-ládája felett
Éjszaka jöttén
Kutató szemmel, busan térdelek.
Az életemből mit adjak neked?
Én nem gyüjtöttem drága kincseket.
Fel dalra, társak! zengje ajkunk
A munka bús, de szent dalát
Mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk,
De hol a kéz, mely díjat ád?
Olyan bolondos egy történet:
Szegény fiúról, gazdag lányról.
A szívük fájt, a szívük lángolt.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Kacagjunk, édes!
Későn, korán,
Ha elandalgok az utcák során
Nyitott szemmel, de félig öntudatlan,
És messze-messze szállok gondolatban;
Egy szebb világba, hol örök a nyár -
Szegény anyám meg másnak mosni jár!...
Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér -
És nincs kenyér!... És nincs kenyér!...
Küldenék csokrot,
Nincsen virágom.
Gyümölcsöt: hernyó
Termett az ágon.