Szegénységről szóló versek
Úgy hordozom a szegénység gubáját,
Mint valami dús királyi palástot,
Nyugalmas és hatalmas büszkeséggel,
Mint aki titkos, új kincsekkel áldott.
Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
Mind eloszolnak.
Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és símogasd meg kezecskéjüket.
Kijut bizony minduntalan
a búcsúzásból,
nem nyugodhatsz, hajléktalan,
se itt, se máshol
Kinek a farán huszonnégy -
Elégtételt mit keres?
Ha kétszélről mogyorópej:
Mindég közbűl a deres.
Hull a völgyi lakos, s fagyökérből gyúrja falatját.
Fűrészpor-kenyeret falna, ha lenne neki.
Szende szopós-borjat cipel a pór kurta kötélen
Szolgabiró úrhoz, aki előtt pőre foly,
S kéri, fogadja el azt. A teins úr kérdi haraggal...
Hogy meghalok - felsem veszem,
Hiszen az élet' folyása,
Hogy ember embertársának
Nyugalom helyét megássa
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Vannak mezőid, rajtok dús kalászok,
Aranyt sugárzók a nap fényiben;
Van tengered, hon! vannak réviben
Kincses naszádok, s rongyos, víg halászok.
Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Szépen száll a szegénység,
szállhat könnyű szívvel,
kit más táji könnyű sor,
kit betegség hí el.
Bohó Jancsi az én nevem,
Hehehe!
A királynak sem szolgálok,
Merre tetszik, ott kószálok;
Ha én elkacagom magam -
Egész falu kacag rajtam,
Hehehe!
Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.
Fáj a szivem, majd meghasad;
Szeretnélek, de nem szabad;
Nem szabad, mert semmim sincsen,
Húsz forint bér minden kincsem.