Szegénységről szóló versek
Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Minthogy mostan a legjobb rend
Egymással beszélni per kend,
Tudós, avagy tudatlan szent
Ide hallgasson tehát kend.
Nem egy húron pendülünk, uraim, nem!
Hogy' üljek egy asztalhoz véletek,
Kik azt sem tudjátok, hogy árva népem
Milyen nyomorult és milyen beteg.
A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
Akinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység.
Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.
Szerény voltam világéletemben,
Mindenben az egyszerűt kerestem,
Muzsikában mezei tilinkót,
Borban is csak a homoki vinkót.
Vérem aludt, gömbölyü csöppjeit
szétgurítottam a kerek világba:
ők mennek, de én rab vagyok, tolongó
vágyakkal. - Szóljatok már! Óh, bizony
féltek saját szavatoktól, szemérmes
szűzek gyanánt. Ordítsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sín-karja közt doromboló...
Utfélen egy vén koldus ül,
Szegényt megnéztem én,
S néhány kiáltó sebhelyet
Láttam meg ősz fején.
Ez egy búsult térség, puszta és fövenyes.
Tele van tövissel, száraz, hitván, szennyes.
Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen...
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.
Adj kenyeret, édes anyám,
Lányod éhen meghal!
- Várj egy kicsit, aranyosom,
Mingyárt hoz az angyal.
Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
Nappal démonok űznek,
gondok láncára fűznek.
Kenyér után a hajsza
idegeim fölajzza.
Sürgő vásár a kebelem,
Áru benne a szerelem,
Nem eladó senki másnak,
Csak annak a szép juhásznak.