Sorsról szóló versek
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Egy árvát a' zordon halál
Erdő közepében talál;
Nincsen ki szegényt virassza,
Nincsen á' ki mégsirassa.
Szép aranyideim! be szerencséltettek,
Minden boldogságban engem részeltettek.
Volt nekem is, mint volt másnak e világon:
Sok kis erény mellett - sok nagy gyarlóságom.
Fürednek kies partján, kútfején,
Hova száz orvos gyűlt be az idén,
Egy tudós beszélt Apolló nyiláról,
Mely fölajozva Olimp távolából
Sosem hibáz - mindig szívet talál.
Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,
kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk
s a derekuk roppan a meddő tusán.
Már lassan mégis elindul a hó, -
Ha kínjaim is mennének vele!
Ezt akartam: végső leszámolást:
Mostantól fogva nincs hozzá közöm.
Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának...
Úgy kellett lenni,
Végzet, véletlen, isten-akarat:
Nem voltam első,
Ki jót, vagy bűnt friss-szűzen learat.
Egyedül az éjnek,
A bársony kezünek, az édes szavunak,
A velük érzőnek, a néma tanunak,
Csak neki beszélnek:
A tört testü utak.
Az én házam nagy, fekete réten áll.
Fekete fák közt, fekete tó partjainál.
Ahol sötét víz sötét korttyal kínál.
De oda senkifia el nem talál.