Sorsról szóló versek
Bátran megálltam fegyver fegyver ellen,
Nagyok haragjától nem rettegék,
De kétkedém, elég erős-e lelkem,
Hisz férfitől ez csak kötelesség.
Eleget fészkeltem
varangyos békák közt,
émelyítő tóban:
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Hová röpülsz? A föld nem jó neked?
Öreg dajkád, rejtelmes Föld-anyád,
Bár nem ringat, mint kedvenc gyermeket,
Azért mégis csak tűrhető tanyád.
Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák...
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Ha megdördülnek a magas egek,
Mikor a föld négy sarka reng-remeg,
S az isten szava ítéletre hív,
Vért gyöngyöz a szem és szakad a szív.
Tán téged göngyölget a sorsom
Reggelillatú, tiszta gyolcsba
Sok fülledt pendelyek után,
Miket szaggattam tehetetlen.
Ah, ki mondja meg nekem
Mért borúl az én egem?
S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl el rajtok?
S a sötét erdő magányin
Mint egy árva kit sohajtok?
Gyásznak és örömnek
Kerte a világ,
Kéjrózsák teremnek
Benne, s búvirág.
Apácai Csere János, hej!
Magyarország rossz, csalános hely;
Összetépi a testünket, a lelkünket, mert
Magyarország nem virágos kert.
A sárga parton, melyet az Élet-tenger árja
Görög be halk morajjal: állok, felajzott szívvel,
Állok, egy messze bolygó fényes hajóra várva;
Mig a nap mindent tarka japáni díszbe színel.
Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel
száguld tovább gőzvasút veled,
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszinűn az alvó táj felett.