Sorsról szóló versek
Ruhákat foldozol,
a gépet hajtja lábad,
hajlik le két
szemed, de vetik
már az ágyad.
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák...
Szép tavaszom zöldűle csiráival annyi reménynek;
Bimbaja kertemnek már kinyilóba virult.
Egygyenként enyésznek éltem' örömei,
Egygyenként szaggatja őket a' Végezés;
Újúlgatnak velek szívemnek sebei,
'S meg meg annyi halál e' gyakor vérezés!
Nincsen ollyan szép leányka,
Mint a' piros kis Jolánka,
Hajnal arcza, éjszeme,
Ő az égiek neme.
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Utfélen egy vén koldus ül,
Szegényt megnéztem én,
S néhány kiáltó sebhelyet
Láttam meg ősz fején.
Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.
Úgy kellett lenni,
Végzet, véletlen, isten-akarat:
Nem voltam első,
Ki jót, vagy bűnt friss-szűzen learat.
Szép aranyideim! be szerencséltettek,
Minden boldogságban engem részeltettek.
Miért?... ha a' sors' karja ért,
'S díjt nem nyersz sok küzdelmidért
Hanem csak bánatot!
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Bántotok mert irigyeltek,
Hogy nálatok jobb vagyok tán -
Hogy erős a testem, lelkem
S birom, amit a sors rak rám.
Volt nekem is, mint volt másnak e világon:
Sok kis erény mellett - sok nagy gyarlóságom.