Sorsról szóló versek
Sovány, kicsiny volt nem magaska,
Füle helyén két szörnyü laska,
Nem volt ügyes aranyhalacska:
Egy borbélynál volt ő inaska.
Egy perc és megcsókol az Élet,
Testem vidám, lángoló katlan.
Égnek a nők, a házak, utcák,
A szívek, álmok. Minden ég
És minden halhatatlan.
Kívül márvány volt,
tökéletes, tiszta és hófehér.
Sablonra öntött kicsi emberszobrok fölé
kimagasult magánosan, egyetlenül.
Külön világ s önnön törvényei
büszkék, szigorúk, sérthetetlenek.
Buta, hideg vasból,
acélból öntött gépek,
zúgás, kattogás, falrázó
éles duruzsú szíjlengések.
Nagy világban nagy utakat járok,
Emitt egy hegy, amott meg egy árok
Tűnik elém hamarosan
S utam állja haragosan,
De én ettől egy cseppet se félek,
Hisz' így járok, mióta csak élek.
Édes apám is ebben üldögélt;
Ebben pihengetett, a míg csak élt.
A fáradtságát itt pihente ki,
Legjobb barátja volt e szék neki.
Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek...
Megérkeztek a hollók Bukarestbe,
(ünneplő, vén hivatalnoksereg)
az erdő zengő kristállyal belepve,
jég zizzen ott s az ágon hó remeg.
Pajtás, igyunk, vad a világ,
Setét kohóju hámor,
De édes kert a szerelem,
S szelíd lugas a mámor,
Legyen ma társunk Bacchus úr
S a rózsásfürtü Ámor!
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,
Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;
Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,
S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.
Én éhezek, én szenvedek,
Hátamon vércsíkok árkai,
S torz arcomon ólom-idők, -
S tiéd a jólét, az erő,
A hatalom, - tiéd a gőg!
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.