Versek a sírásról
Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem...
Akit én siratok, ne sírjon
S aki temet, az sírt ne ásson:
Én vagyok a temető-király
S mindenható az én sirásom.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, -
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.
Sirok, sirok, nem tagadom, sirok...
Sirok, sirok, nem tagadom, sirok,
Tinta helyett könnyeimmel irok.
Szemeim, kik látatlanokra vágytak,
Keserü könnyesek a szemeim
S nem kivánják látni, amit kivántak.
Azok a könnyek sohase fájnak,
Melyeket ejtünk;
A siratástól, könyhullatástól
Tisztul a lelkünk.
"Boldogok, akik sírnak"
Egyik költői vándorutamon,
Az Alföld mély szívében, Szegeden
Fiatal lányt mutattak be nekem.
Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
Sohase sírj! a könnyek késnek,
sziveden át ravasz rést vésnek. A feledésnek.