Versek a sírásról
Sohase sírj! a könnyek késnek,
sziveden át ravasz rést vésnek. A feledésnek.
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.
Mikor még sírni tudtam,
A könnyektől vakultam:
Ily fonyadt nem valék.
Egyszer nagyrégen sírtam... fáj az emlék:
Mikor az anyámat temették.
Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
Sirok, sirok, nem tagadom, sirok...
Sirok, sirok, nem tagadom, sirok,
Tinta helyett könnyeimmel irok.
Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, -
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem...
Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Tudok vigan nevetni,
Tudok hiven szeretni,
S szépről énekleni,
S kelyhem ha megtöltétek,
Köszönni bort felétek
Tokaj szent isteni.