Versek az otthonról
Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
Partjain a költő lát vala s renge felém...
Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
Derült egű völgy nyájas kebelén:
Hová e hánykodó világ zaját...
Virágos dombtetőn
Van egy szép palota
Ezüst a födele,
Arany az ablaka.
A nagy pipa: Kis Ibrahim, mit gondoltál,
Mikor hazul elindultál?
Repülj, Csillag, repülj,
Meg se állj hazáig,
Ne várjon az édesanyám
Én reám sokáig.
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Kertem alatt ha kimégy a rétre, leányka, s az ajtót
Zárva s szökőkutamat víztelen állva leled;
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng...
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Nem sújtja soha Tűzhely-bánat:
Egyedül él és sorra lakja
Olcsón a kis hotel-szobákat.
Kopár szobám - kopárabb négy fala
Csupaszon, fázón mered az égnek.
Talán a kékes magasba vágynak,
Hol nem fú szél és csillagok égnek.
A faluból jött, hol szántás, vetés van
És aratás meg cséplés. Nyugalom.
Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.
Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.