Öregedésről szóló versek
Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül...
Töltsük Laura! kedveinket;
múlnak napjaink.
Holnap tán már esteinket
fűzik sorsaink.
Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Adjátok ifjak és ti vének
Nekem figyelmezésteket,
Egy vén emberről lesz az ének
Ki már kilenczvent hátra tett.
Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"...
A hajad olyan fekete
a ruhád oly fehér;
az ifjuság igérete
az élettel felér.
Ifjúkoromnak ébredése
Ah, oly tündéri, szép vala,
Miként a koszorús tavasznak
Varázst mosolygó hajnala.
Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.
A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.
Kopaszodsz és őszülsz te!
Bölcsebb, korod előtt hajolj!
Zsandár sandít, bőszülsz-e?
Ne bánd, jó vagy, derülj, danolj!
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.