Öregedésről szóló versek
Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.
Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.
Kilenc óra. Nyugovóra takarodót fúnak,
Én is fúvok mai gondnak, mindennapi búnak.
Az igaz boldogságot hol leli meg az ember
Megjárád, megjárád Bácskát s a Bánságot,
Pénzért se kaphattál királytól jószágot,
Feláldoztad ennek karddal ifjúságod,
S hazádnak, mint polgár, egész boldogságod;
Ősz vagy, görbült tested esztendők terhével
Már föld fölé hajlik aggott tetemével.
Ma jobban fájsz, mint eddig, ó tavasz,
Te minden évben ékes és derűs,
Te minden évben fiatal maradsz
S az én szívemből lassan messze tűnsz.
Ó szent gyerekség, hányszor elkereslek,
Már merre vagytok, boldog szomorúság,
Ti régi sétányok, ti régi kertek?
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
A szőke szépeket szerettem egykor,
De jaj, időm már alkonyatra tart
És régen volt, hogy boldog kikelet volt,
Most már magamban járom az avart.
Fejemen a formák hiába vívtak,
Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám
S e bánatos kaosz között a csillag,
Két nagy sötét szem ragyog fényt reám...
Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt -
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.
Húsz éves voltam és egy éjjel
tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben...
Epilógus: egy régi vers a Pegazushoz
Fakó lovam, fáradt lovam,
Hadd igazítom meg a nyerged,
S hol holt rózsák avarja van,
Járjuk be egyszer még a kertet.