Versek a magyar nemzetről
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
Emléked nincsen és mégis kiáltva
Beszéli, hogy nem élsz, hogy megbukál...
Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.
A magyarnak életében
Sok dicső mag rejlik,
Meglátjátok majd, belőle
Nagy jövendő fejlik.
Ama dicső magyar lesz tárgya versemnek,
Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;
Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,
Duna mellékire vezérlé táborát.
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud...
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpűlök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
Erdély országában
Nagyra növekedtem,
Erdély országában
Először szerettem.
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
Az angol csendes, néma mint a hal,
Calculus között tölti életét;
Ki nem bánt senkit: azt nem bántja más,
Gondolja, és még a légynek se vét.