Versek a magyar nemzetről
Már tán meg sem élnék, ha nem
Cibálna, marna sok csapás,
Ha volna néha enyhülés,
Ha egy kínra nem jönne más.
Záporosan hadd vágjak a szemébe,
Hogy: semmi
S hogy lenni:
Ez volna tán, ha volna tán, magyarság.
És minden reggel fölkél a nap
És mosolyogva halad, halad,
Lekémlel a kis magyar világra
Mintha csak épen minket vigyázna.
A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben
Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenűl?
A Bodrogtól a Kis-Dunáig
Óh beh szép föld, kies vidék!
Nem bírom elképzelni máig,
Hogy ezt tőlünk mind elvivék,
Bolondulásig tépelődöm
Vad eseten, kuszált időkön,
És sehogy meg nem érthetem,
Hogy nincs oda utam nekem.
A béke rózsahintő napja lángol
Fejed fölött, szép magyar ifjuság!
Tavasza köszönt, de nem tört le hazánkról
A jégbilincs még, s áll kemény tusát.
Ám mindenhol vannak
Szép szemek és nagyok;
De csak az a legszebb,
Mely magyarra ragyog.
"Hová nyargalsz vitéz lovag
E tajtékzó paripán?"
"A királyi ős Budára -
Át Szegednél a Tiszán!
Magyar fiak, magyar lányok,
Rám figyeljetek,
Én buzgóbban, mint titeket,
Mitsem szeretek.
Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszetekbe.
Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.