Versek a magyar nemzetről
Orvok cselén tőrbe estünk,
S vérzik bár a lelkünk-testünk,
Föl a szívvel, magyarok!
Föl a szívvel, föl a fejjel,
Csecsemő az anyatejjel,
Aggastyán lecsukló fejjel
Reményt egyék és dacot!
Nagy magyar hite a Hitnek,
Eötvösé és Kemény Zsigmondé
S több csodáké, akiket vártam,
Be jó, hogy már elveszítlek.
Ködben ül a Tátra orma,
Ködben a paloták tornya
És itt és ott, néha-néha
Lobban egy picike fény
És megfeszül a vitorla.
Néma éj van. Alszik a rab
Békén, csendesen.
Alszol te is édes hazád
Keblén, nemzetem!
Hol vagy vihar, ki szent őrületedben
Felzúditád a népek tengerét,
Hogy a melynek még rabbilincse csörren,
Önnön kezével zúzza, tépje szét,
S hogy romjaidon, rút rabiga, gazság,
Győzelmet üljön a világ-szabadság!
A lelkes ősz komoly nagyon,
Gondokba sűlyed el -
"Vidúlj apám!" lágy hangon jó
Leánya esdekel.
Sirjában nyugszik nemzetem,
A nagyszerű halott!
Hantjára a népöldöklő
Könnyeznem sem hagyott.
Hogy ragya verjen, marjon mindenütt,
Hogy jőjjön a döghullák varja
Mindenkire, aki vén, savanyú
Akaratát most piszkosan akarja
Lelkünkön és a szennyes Hunnián.
Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, ime, száguldani akar.
Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
A hét vezér nevén nevezzem el:
Álmos, Előd, Ond - jaj, olyan rég volt,
Nem is tudom tovább.
A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
Most alszik a magyar a magyarban.
Minden nációnak van terve.
A magyar azt mondja, ha tönkrejut:
Igy akartam.
Mi nagy szépségünknek
Sohase volt ismerője
És merője,
Mert a magyar mindig dőre.
Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.