Versek a magyar nemzetről
A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról...
Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.
A végtelen vadon világban
Elmulhatatlan nemzetet,
Hol annyiféle néphalál van,
Hazám, hazám, mi éltetett?
Hová rohantok átkozott gonosz fiak?
Mi készt ezekre? büntetlen
Fog hát az undok visszaélés bennetek
Tenyészni, gyáva fajzatok?
Kit hord örök hír s diadal,
Kiben szivünk ver s zeng a dal,
Mit idő el nem öl:
Honod, mely büszke rád s szeret -
A Hunyadiak, Zrínyiek
Hazája - üdvözöl!
Mesélgetik, hogy vármegyénkbe' hajdan
Egy civis élt, ki nyakig ült a bajban.
Sokat elszántva ősi telkibül,
A rossz szomszédok lopták egyfelül,
Sőt, mintha ezt a nagy kárt keveselné,
Másféle patvart is szerzett e mellé:
Saját testvérivel is összekapván,
Bicskával is nekik ment néhanapján.
Elvégeztetett? - Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!
- Kik voltak a honvédek, jó apám,
Hogy annyit emlegetik nevüket?
- Midőn hazánkra törtek hét felől,
Őket szülé a nemzet-becsület.
A nap mikor leáldozik,
Pirosan áll az ég határa, -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! - hazádnak alkonyára.
Isten, magas vezére
Árpád csatáinak,
Buzdúlj dicső segélyre
Késő utódinak!
Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vész el már, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi búnk és bánatunk, -
Ejhaj, ujra élünk, vigadunk!
Egy klub - s egy zászló.
Lányok zászlaja.
Nincs cifra ünnep,
Nincs zászló-anya.
Klorofil - mondja a növénytudós:
Levéli-zöld.
Reménység - mondja a szomorú szív,
S ha elviselt,
Ismét magára ölt.
Jobb s rosszabb versekben
Szóltam egyszer-másszor,
Mennyire szeretlek,
Elmondtam már százszor.
Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével - kard a jobbkezében -
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.