Versek a magyar nemzetről
Mohit, Mohácsot átélte a nemzet
S minden veszélyt, mit ég haragja ont...
De azt gondoltuk, belepusztul egybe,
Hogy odavágta villámát a hegybe:
1920-ban Trianont.
Mint kisfia, a hatéves gyerek,
Már a menyecske is itt született...
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Októberi sötét napok,
Sötétségtek most még nagyobb.
Vér tölti el a kebleket,
Osztrák vágott rajtunk sebet.
Októberi sötét napok,
Sötétségtek most még nagyobb!
Nem hajlongok, nem bókolok,
Férfikezet nem csókolok:
Hízelegni nem szeretek,
Erőszaknak gátat vetek.
Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
"E lantot, koszorútlant bár Violája kezétől,
Mely Szigetet zengé s hősei áldozatát;
És e rettenetes szablyát, sok erősnek ölőjét...
Bátyám, ki bortól mámoros éneket
Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
Csitítsd el Anna-kérő szíved
S öntsd az erőd a reménytelenbe.
Tihanynál haldoklik a visszhang...
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A "riadó lányt" nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Volt egyszer egy Meseország
Nem is olyan nagyon régen.
Sok jó ember lakott benne
Boldogságban, békességben.
Nézzétek a búzatermő földeket,
S a soha nem csüggedő magyar szíveket.
No urak, felvirradt, itt a nagy nap végre
Tekintsetek ide, a tengernyi népre,
Fényes paloták, amely körülállja.
Hogy ajkatokról az itéletet várja.
Szegény hazám!
Mit vétett nemzetünk,
Hogy ezredes küzdés után
Fölötte mostan is halál lebeg?
Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.